Na, ez az, amit a toplák magyar agyba rohadt nehéz bevinni. Mindenki picsog, hogy ez fáj, vagy az fáj. Már kis kortól a gyerekek kóros elhízásban szenvednek, a tinédzserek többsége tartáshibás. 

 

A sokkot akkor kaptam, amikor egy éve a gyógyszertárban megláttam egy velem egyidős csajt, aki éppen azt ecsetelte, hogy miket szed a koleszterin problémájára. Vitamint vettem mielőtt gyorsan felkiáltanál, hogy „Hééé! Te is jársz gyógyszertárba, tehát valami bajod neked is van!” A hölgy nem volt kis darab, de nem volt kezelhetetlen. Neki egyszerűbb volt bemenni a gyógyszertárba, mint mozogni. Amitől az agygörcs elérte az elviselhetetlen szintet az az volt, hogy a hölgy még sztárkodott is ezzel. Élvezte láthatóan, hogy mindenki csodabogárnak tartotta. Magyarországon ez az érdem! Legyél beteges, lúzer és mindenki sajnálni fog meg törődni veled. Na, szerintem kapott tőlem olyan pillantást, hogy még most is ott zokog, ahol senki nem látja. 

 

Rengetegen vannak, akik két órát nem tudnak állni a munkahelyükön, mert egyből fáj mindenük. Egy kis sétától két perc után bekrepálnak, a gyerek felöltöztetése nekik felér az Iron Man versennyel. Fel sem ismerik, hogy a testük az alapvető mozgásra nincs felkészítve, az alapvető állóképesség sincs meg. Mondjuk a kanapéról felkelni és két órát állni tényleg megterhelő lehet, plusz harminc kilóval a lépcső megmászása felér nekik a Mount Everest megmászásával. 

 

A mozgás prevenciós eszköz. Külföldön már mindenhol felismerték ezt, az állam is ezt hangsúlyozza. Kinek kell egy beteges társadalom? Ki fogja eltartani és pelenkázni a mozgásképtelen időseket, amikor a születések és az aktív keresők száma rohamosan csökken? Az állam célja is, hogy ezen dolgozzon, hiszen vagy ők tartják el az időseket vagy attól lesz hangos pár év múlva a sajtó, hogy öregek százai és ezrei hallnak meg éhezve. Ezt az állam azért nem annyira nézhetné végig, szóval akkor is kell rá pénzt fordítani, de az egészségmegőrzésre még mindig kevesebbet kéne. Nem akarok én nagy gazdasági elmélkedésbe belemenni, de azért ez egy szőke nőnek is eléggé egyszerűen felfogható folyamat.

 

Erre persze mit mond a magyar? „ Még fittnek érzem magam, majd ha valami lesz, akkor elmegyek sportolni!” Mert mi ilyenek vagyunk! Majd ha megtörtént a baj, na, majd akkor esetleg elgondolkodunk azon, hogy teszünk valamit. „ Addig minek adjak ki pénzt erre? Addig is spórolok!” Mondja ezt úgy mindenki, hogy külső szemlélő által is láthatóan 20 éves korára több betegsége van, mint egy angol 60 éves hölgynek. Okés, ő még nem érzi ezeket, el van foglalva az új ruhákkal, milyen smink legyen szombaton a buliba. Azért egy szakember ránéz valakire és egyből tudni fogja, hogy mik azok a betegségek, sérülések, amelyeket hamarosan érezni fog. Persze utána már annyira fáj egy esetleges tartáshibából eredő eltorzulás és annak összes folyománya, hogy lehet menni vele az orvoshoz (a sportolást meg már el is felejtheted… max. rehabra fogsz járni és a nagyikkal úszkálni Hévízen.) Na, én ide nem szeretnék eljutni soha. A magyar egészségügytől mentsen meg az Isten. Nyolc vontatókötéllel sem lehetne bevinni egy kórházba vagy rendelőbe. Engem például ez motivál az egészséggel kapcsolatba. Mindent megteszek, hogy egy ilyen intézmény közelébe se kelljen menni. Érted? KÓRHÁZ… ez a kórok háza, nem az egészségé… nem túl jó ómen. 

 

 

A vége az egésznek mindig ugyanaz. Amit a mozgáson azt hiszed, hogy megspóroltál, azt végül elköltöd kezelésekre, gyógyszerekre és még akkor sem biztos, hogy teljes életet tudsz élni. Csak az nem mindegy és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy míg az egyiknél a pénzedért szenvedést kapsz, addig, ha ezt sportolásra költöd, akkor örömöt, boldogságot, lelki fejlődést kapsz cserébe. A gyönyörű test pedig tényleg csak a bónusz.