Amerikai Pszichológiai Társaság szerint akár már 5 perc közepes intenzitású mozgás után mérhető változás áll be az emberek hangulatában. Azaz már minimális mozgástól is kicsit jobb a kedvünk. (Ez a nőkre egyébként különösen igaz.)

A pszichológiai kutatásokból kiderül az is, hogy az aktív emberek kevésbé hajlamosak a depresszióra, és aktivitás alatt nem az ironmanre való felkészülést értették a kutatók.
A vizsgálatban résztvevőknek elég volt heti hatszor 35 perc sétát tenni ahhoz, hogy a felére csökkenjenek a depressziós tüneteik. Nem véletlen, hogy ma már egyre több helyen építik be a rendszeres mozgást is a depresszió kezelésébe.

Az edzés egyébként nemcsak a depresszió, de a stressz, a szorongás, sőt a pánikbetegség kezelésében is hatásos. A jelenség mögött számos biokémiai folyamat áll, ahogy a mögött is, hogy egy edzés után miért látjuk tisztábbnak, egyszerűbbnek az életet, miért érezzük tőle magunkat könnyebbnek.

Akkor miért ódzkodnak a mozgástól ennyien?

Részben azért, mert elkezdeni szívás. Akkor is jó adag akaraterő kell hozzá, ha az ember korábban pozitív élményeket szerzett a sportban, hát még akkor, ha negatívakat.
A sok gyerek- és iskoláskori rossz tapasztalat (köszi, tesi óra!) azt erősíti az emberben, hogy béna, a sikertelenség pedig bátortalanná, szorongóvá tehet.

Pedig a mozgás pont olyan, mint a főzés vagy az autóvezetés. Meg kell tanulni. Az eleje nyilván küzdelmes, de ha megvannak az alapok, akkor több esély van rá, hogy élvezni is lehessen. Persze ehhez az kell, hogy a mozgás rendszeres legyen az életünkben, hogy szokássá váljon, aminek szintén időt kell adni. Sok időt. Ez viszont csak akkor fog összejönni, ha vannak világos célok az ember előtt.

Mit akar a mozgástól? Egészségesebb akar lenni? Szexibb? Vékonyabb? Erősebb? Hiányzik a rendszer, a kihívás, a társaság? A válaszoktól függ, hogy milyen mozgásformába érdemes belefogni.

Ha a mozgásforma már megvan, akkor leggyakrabban kapacitásunk túlbecsülésével rontjuk el az élményt. Ez ugyanis a valóságban sokkal alacsonyabb, mint sejtenénk.

Egy túlsúlyos, edzetlen embernek már az is kemény meló, hogy végig állja a konyhában, amíg megsül a krumpli, nemhogy lenyomjon tíz guggolást. Mindenkinek megvan a maga edzettségi szintje, ha ezt jóval felüllövi, az nemcsak kudarcélményhez, de rengeteg kellemetlen testi tünethez is vezet.

És kinek van kedve a héten megint lemenni oda, ahol a múltkor majdnem agyvérzést kapott?

Ilyenkor egyébként nemcsak az izmaink edzetlenek, de a szívünk, a légzőrendszerünk is. Az egész szervezetünknek meg kell tanulnia mozogni, de ehhez lassan, fokozatosan kell hozzászoktatni a testet. Mázli, hogy elképesztő sebességgel alkalmazkodunk a kihívásokhoz: a testünk edzésről edzésre jobban működik majd. Bármilyen óvatosan bánunk is a terheléssel, kellemetlen testi tünetek lesznek. Nem mindegy, hogyan értelmezzük, értékeljük ezeket.

Ha a fáradtságot, a zihálást, az izzadást a rossz kondinknak tudjuk be, az szégyennel, szomorúsággal, elkeseredéssel jár, de ha annak a jeleként fogjuk fel, hogy keményen dolgozunk és épp a határainkat feszegetjük, az büszkeséggel, elégedettséggel tölt el. Akkor is, ha fáj.

A mozgás szeretete sokban genetikai tényezőkön múlik. Tehát van, akinek eleve megadatott, hogy élvezze a mozgást, mindenki másnak azonban meg kell küzdeni az örömért.
Ahhoz ugyanis, hogy egy viselkedés tartósan fennmaradjon, kell, hogy számunkra bizonyos előnyökkel, haszonnal, jutalommal járjon. Ha pedig a konkrét tevékenység, a mozgás, a mozdulatok élvezete kiesik, kell valami más.

Bármi más. Van, aki a versengést szereti (önmagával, a társaival), van, aki azt, hogy közeledik a céljához, hogy legyőzi a lustaságot, hogy kontrollt gyakorol az élete vagy a teste felett, más azt, hogy tartozik valahová, hogy összhangba kerül önmagával, hogy feszegeti a határait, hogy egészségesebb, vonzóbb lesz a sporttól.

Érdemes tehát megkeresni a mozgásban azt, ami nekünk számít, és ezt tartani szem előtt akkor is, amikor nincs kedvünk elindulni az esőben edzésre vagy nekilátunk az utolsó utáni fekvőtámasznak. Ha erre képesek vagyunk, akkor a jutalomhoz vezető út, vagyis maga az edzés is élvezetesebb lesz. Ha mégsem, hát marad a vasakarat.

Szerző: Suba Krisztina – Személyi Edző