Az optikai csalódást bemutató képeken mindig jól elszórakozunk: ugyanis a nagy körök középpontjába rajzolt kört mindig kisebbnek fogjuk látni, mint a kisebb körök középpontjába ékelt ugyanakkora méretűt. És a híres fordított T-betű is folyton kifog rajtunk: a két ugyanolyan hosszú vonalból a függőlegeset látjuk hosszabbnak, ha fene fenét eszik is.

A csalóka szemmértéknek azonban csak a geometriai játékok során van bája, ugyanezek az emberi tévedések súlyos következményekkel járnak, ha nem figyelünk oda jobban az étkezéseinknél. Brian Wansink: Evés ész nélkül című könyvében olyan diétát ír elő, ami kizárólag pszichológián alapul. Nincs benne csodarecept, heti étrend, és nem kell megvonni semmilyen kedvelt, ám bűnösnek titulált csemegét, tápanyagot, vagy hozzávalót, csupán át kell alakítani a konvenciók uralta étkezési szokásainkat, és túl kell járni az okos marketingesek, és a gonosz, vágykeltő ételreklámok eszén.

Wansink nem mond sok újat, de minden már rég megállapított igazságot laboratóriumi vizsgálatokkal bizonyít, és megdöbbentő eredményeket közöl: még azok a diákok is beleestek a szemmérték csapdájába, akiket előtte részletesen kiokítottak az edények és az adagok mérete közti összefüggésekről. Pár héttel később, hiába adtak a kezükbe egy négyliteres edényt, ugyanolyan elánnal töltötték meg, és 53 százalékkal többet markoltak a rágcsálnivalókból, mint azok a társaik, akik csak kétliteres tálakat kaptak. Ezzel még nem is lenne probléma, ha megálljt tudtak volna parancsolni a nassolásnak, amikor már jól laktak: a „négyliteresek” azonban 59 százalékkal többet ettek, mint a kisebb küblisek, holott mindkettő csoportnak korlátlan mennyiségű rágcsálnivaló állt a rendelkezésére.

A mértéktelenségről híres Észak-Amerikában ez nem játék: az elhízás komoly népegészségügyi probléma, és a super size világban lehetetlennek tűnik ellenállni a kísértéseknek. Még az oly divatos Atkins-diétán is túljárt az esze a kapitalizmusnak: az élelmiszeripari cégek a fogyókúra hatalmas sikere láttán ráálltak a szénhidrát-csökkentett termékek gyártására, ami könnyebbséget jelentett a diétázoknak, a megengedett hús és zöldség mellett újra elkezdtek nassolni mindent, csak épp az alacsony szénhidráttartalmú csemegékből. A nagyobb választék mellett pedig nem fogy, hanem automatikusan többet fogyaszt az ember.

De a táplálkozáspszichológus könyve nem haszontalan a tengeren innen sem. Wansink diétás könyve Európában csak a francia nőknek lehet érdektelen, a szerző is megállapítja, hogy valamilyen mélyen beágyazott gasztrokulturális edukáltság révén ők  eleve tudják, hogy mi a mérték: nem jelennének meg különben olyan fogyókúrás könyvek, melyek a francia nők teljesen hétköznapi étkezési szokásait reklámoznák csodaszerként.

Wansink általánosságai rajtuk kívül mindenkire vonatkoznak: német, tajvani, indiai, kínai, olasz, angol, mexikói és holland terepen is vizsgálódott és arra a megállapításra jutott: „mihelyt kikerülnek megszokott otthoni környezetükből [az emberek], szinte mindenkit befolyásolnak a külső tényezők”. A legmókásabb pedig, hogy bárkit bármilyen körülmények között vizsgált a pszichológus, mindenki azt állította magáról, hogy őt aztán nem lehet becsapni. Sajnos a mérleg minden esetben mást mutatott.

A kutató szerint a két kulcstényező: a méret és a struktúra. Az óriáskiszerelésű termékek illetve túlzott adagok, és a strukturálatlan étkezési szokások vezetnek tehát az elhízáshoz. Ha ezt a kettőt kordában tudnánk tartani, mindenki olyan lenne, mint a francia nők: bármit megehetnénk, anélkül, hogy szezononként kellene cserélni a ruhatárat, nem a legújabb divatra, hanem az eggyel nagyobb méretre.

A számos kísérlet leírása mellett a szerző gyakorlati tanácsokat ad a mértékletesebb étkezésekhez: cseréljük le az étkészletet kisebb átmérőjűre, de még a poharainkat is. A fordított T-szabály értelmében a hosszúkás, keskenyebb pohárból minimum 20 százalékkal kevesebbet fogunk inni, de volt olyan tesztcsoport, melynél ennél sokkal nagyobb volt az eltérés: a gyerekek például ugyanolyan űrmértékű, de szélesebb pohárba átlagosan 74 százalékkal többet töltöttek, mint a keskenybe.

Az ész nélküli evés azonban nem kor, de nem is intelligencia kérdése: Wansink is tisztában van vele, hogy hiába minden tudatosság, nem fogunk tudni lépten-nyomon ellenállni a nagyobb adagoknak, vagy a vágykeltő, ínycsiklandó ételeknek. „Nem az a cél, hogy napi 24 órában éber kalóriacsőszként ügyeljünk a táplálkozásunkra. A cél, hogy úgy változtassuk meg környezetünket apró lépésekben, hogy értünk és ne ellenünk dolgozzon”. Wansink hangsúlya az észrevétlenségen van, ugyanis legtöbbször nem vagyunk tisztában azzal, hogy mennyivel többet veszünk magunkhoz. De ugyanez megfordítható: észrevétlenül kevesebbet eszünk, ha átalakítjuk a méreteket és a struktúrát. Még a hamburgertől is lehet fogyni, ha több zöldséggel tömjük meg a hizlaló hozzávalók rovására.

Wansink a tálalási kultúránkat is változásra sarkallja: ne pakoljuk el notóriusan a kiürült tálakat, vagy elfogyasztott mennyiségre utaló jeleket az asztalról. A leszopogatott csirkeszárnyak látványa akadályozza, hogy tovább együnk, de az asztalon hagyott üres boros üvegek is figyelmeztető jelként merednek ránk és vendégeinkre. Lehet, hogy rendetlennek tűnik, de hatásos. Ahogy az is, ha kötelezzük magunkat a konyhaasztalnál való evésre: „ha minden plusz étkezésnél tálalnunk kell, utána pedig rendet is kell tennünk, kétszer is meggondoljuk, nassoljunk-e”.

Forrás: HVG.hu