A görög mitológia szerint Zeusz sas képében ragadta magához Trójából a gyermek Ganümédészt, aki attól kezdve az égieknek töltögette az isteni kupákba a nektárt - ez az első híradás arról, hogy a jobb ókori háztartásokban nem a házigazda kínálta fel a lakomákhoz a nedűt, hanem egy erre alkalmazott személy, a pohárnok. Arról nem szól a fáma, Ganümédésznek tiszte volt-e előzőleg meg is ízlelni az italt. Az Ószövetségben is csak azt árulja el magáról a Kr. e. 5. században élt Nehémiás, a róla elnevezett könyv főhőse, hogy ő volt I. Artaxerxész főpohárnoka Szúszában, ám abból, hogy váratlan sápadtsága egyszer megijesztette a perzsa nagykirályt, arra lehet következtetni, neki már nem pusztán a töltögetés volt a feladatköre, hanem az előkortyolással arról is élő bizonyságot kellett szolgáltatnia, nem manipulálták-e ártó kezek a felszolgált ital "szavatosságát".

Hogy ezt miként tehette, arra Xenophón enged következtetni. Amikor a görög történetíró visszakalauzolja olvasóit a Kr. e. 6. századba, Asztüagész méd uralkodó udvarába, ismerteti Szakkasz főpohárnok munkaköri leírását is. E szerint Szakkasznak, valahányszor a bortartó edényből italt mért urának, egyik kezében a merítőkanalat kellett fognia, majd abból másik kezének tenyerébe löttyentenie - így a király közben arról is meggyőződhetett, nincs-e méreg a kezében -, majd onnan az egészet felszürcsölnie.

A fenti három híradás a bizonyság arra, hogy a pohárnokság kis-ázsiai kultúrtalálmány lehetett. A médektől a perzsákra szállt "szájhigiénés" szokást a görög kultúrkörben Nagy Sándor gyökereztette meg. A hadvezér legfőbb helyettesének, Antipatrosznak két fiát, Iollaszt és Philipposzt alkalmazta pohárnokként. Ennek ellenére a Kr. e. 323. év májusában, Babülonban, társasági italozás közben egyszer csak felordított, gyomor- és hastáji fájdalmak kezdték gyötörni, majd 13 nap múltán, pár héttel 33. születésnapja előtt el is halálozott. Az éppen ügyeletes pohárnok, Iollasz akkor sikerrel mosta le magáról a vádat (ami nem lehetett túl nehéz, tekintve apja befolyását, valamint azt, hogy Sándor hadvezéreit az adott pillanatban jobban izgathatta a jövő, az örökölt birodalmon való osztozkodás, mint a múlt, az igazság kiderítése). A gyanú azonban olyannyira megmaradt, hogy a makedón világhódító anyja, Olümpiasz sok évvel később sem bocsátott meg, s amikor már megtehette, bosszút állt a fia gyilkosának tartott Iollasz síremlékén, midőn feldúlatta azt.

De hogy valóban mérgezés történt-e? Úgy tudni, Iollasz a bort megkóstolta, mi több, a lakomán részt vevők nem lettek rosszul. Csakhogy valamirevaló pohárnok nem is a borba tette a mérget, hanem a nedűt hígító vízbe, amit az idő tájt nem kellett megkóstolnia. Ma egyébként a tünetekből azt feltételezik, perforált vakbélgyulladás, sárgaláz, malária, esetleg szalmonellafertőzés is végezhetett Nagy Sándorral, de azért kizárni azt sem lehet, hogy a halál oka mégiscsak a heveny iollatitisz volt.

Az előkóstolást mindenesetre szokásban tartották Nagy Sándor közvetlen s kései utódai. Ennek ellenére például XIV. Ptolemaiosszal is méreg végzett: húga és felesége, Egyiptom társuralkodója, VII. Kleopátra Kr. e. 44-ben úgy gondolta, inkább osztozik a trónon saját, Julius Caesartól született fiával, mint fivérével. Mellesleg a szép hölgy nemcsak hogy állandó előkóstolót tartott, hanem állítólag gyöngyöt is azért dobott az italába, hogy annak esetleges elszíneződéséből a titkos merényre következtethessen. Kóros bizalmatlansága vélhetően abból fakadt, hogy birodalma legnagyobb méregkeverője alighanem ő maga volt. Amikor az idők múltával már Marcus Antonius játszotta mellette az ügyeletes latin szerető szerepét, alaposan leiskolázta az óvatosságból saját előkóstolót (latinul: praegustator) foglalkoztató triumvírt. Történt, hogy az egyszer épp a szájához emelte a minden teszten átesett borral telt kupát, amikor Kleopátra megálljt kiáltott, behozatott egy rabot, s azzal itatta meg a nedűt - s az illető nem a saját lábán távozott. A bor valóban tiszta volt, de a poharakba a királynő - ó, virgonc antik szerelmesek! - afrodiziákumként fejkoszorújából virágszirmokat szórt; érdekes módon a Kleopátra kupájába került szirom nem bizonyult halálosnak.

A római császárság első korszakában is biztos állásnak számított a praegustatori: az uralkodók tisztában voltak vele, hogy családjuk csak úgy hemzseg az önjelölt utódoktól. 14-ben Augustus császár is egy, a felesége által kínált preparált fügébe halt bele - a jótét asszony így kívánta meggyorsítani fia, Tiberius trónöröklését. Négy évtizeddel később Claudius gombát evett. A feleség ezúttal csak megrendelője volt annak az ételnek, amely Nérónak nyitott utat; az újdonsült uralkodó pedig érthetően felmentette addigi munkája alól - és magas állami tisztséggel jutalmazta - a végzetes vacsorán szolgáló hanyag praegustatort, Halotust. Az új előkóstoló, Alcibiades már Néró féltestvérének, Britannicusnak adott egy jó pohár hideg vizet - ezt követően ő is magasabb állásba emelkedett.

A császárság későbbi századaiból, az úgynevezett katona császárok korából - amikor többnyire már nem családi intrikák döntötték el az utódlást, hanem az elitcsapatok - nem szól tudósítás hasonló kóstolói karrierekről, de a praegustatorok továbbra is ott sürögtek-forogtak Róma, majd Bizánc asztalainál. Néha persze hiába kóstoltak. Rómában például tartotta magát a szóbeszéd, hogy Marcus Aurelius 169-ben úgy étette meg Verust, társuralkodó fivérét, hogy megosztotta vele a már ellenőrzött sülthús-szeletet - a kés egyik fele volt csak mérgezett.

Forrás: HVG.hu SCHREIBER GYÖRGY