Mindannyian szembesülhettünk már a ténnyel, hogy nagymérvű céljaink elérése bizony nem kevés időt és rengeteg inspirációt igényel. Mondhatjuk úgy is, hogy motiváció, vagyis egy belső ösztönző erő nélkül tervünk egy olyan masszív, ám rozoga gépezet, melynek van úti célja, a sofőrje mi magunk vagyunk, éppen csak a jó motor hiányzik belőle, ami hajtsa.
A fogadalmak, amik nem teljesülnek
Az emberek a kezdetektől fogva igyekeznek kiemelkedőt, maradandót alkotni. Újra meg újra próbálunk felülkerekedni egymáson és önmagukon, egyre jobbak, „többek” lenni. Ez így van rendjén. Ez az a mozgatórugó, amely rendre cselekvésre késztet bennünket. Így hát törvényszerű az is, hogy mindenkinek meg van a maga féltve őrzött, dédelgetett álma, hosszabb, vagy rövidebb távú céljai, tervei a jövőt illetően. Ilyen álmokat „kreálni” mondhatni egyszerű. Az odavezető út azonban már egészen más tészta. Mi más bizonyítaná ezt a legvilágosabban, mint a sport világa. Vegyük például az alakformálást. Gyakran elhangzanak olyan fogadalmak, mint hogy „figyeld meg, jövő nyáron kockahassal virítok majd a strandon”, vagy „a jövő héttől én is egészségesen kajálok”... aztán ezek a hirtelen felindulásból tett ígéretek valahogy rövidesen üressé lesznek, feledésbe merülnek; köddé válnak hasonló sorsú társaik forgatagában. De vajon miért történik ez? Hogyan tudunk eljutni arra a pontra, hogy be is váltsuk a magunknak tett ígéreteinket?
Az ígéreteink csupán a jövőről szólnak
A legelső dolog, amit le kell szögeznünk, az, hogy ezek az ígéretek többnyire a jövőről szólnak; „a jövő évben”, „majd nyáron”, „az ünnepek után”. Ez helytelen! Ha így teszünk, addig halogatjuk a „bűvös holnapot”, míg végül már el is felejtjük, mibe akartunk belevágni. Vagy egyszerűen csak kimúlik a láng, ami az a bizonyos motor a gépezetünkben. Ha el akarod érni az álmod, MA kell, hogy belevágj! Nem holnap és nem hetek múlva, ma. Ez a kulcsszó. Persze nem kell rögtön nagy dolgokban gondolkozni, a körülmények is gyakran korlátoznak, tudjuk jól. De ha benned van a szikra, lánggá kell szítani, mert meglátod, ha rátérsz az áhított cél felé vezető útra, mindig meg fogod találni az ösvényt, amit követhetsz. Így, vagy úgy. A legkisebb lépés is óriási, ha az első lépés. De mi van akkor, ha már rajta vagy az úton és szembesülsz vele, milyen hosszú és mennyi akadályt rejt? Na, ez a legnehezebb része a dolognak. Itt érkezünk el a legfontosabb kérdéshez; hogyan maradjunk rajt az úton, és hogyan haladjunk végig rajta?
Dokumentáld a folyamatot!
A motiváció már adott; meg van a vágyunk, a konkrét elképzelésünk arról, hogy mit akarunk, és többé-kevésbé ismerjük az odavezető utat. Először is, minden nap újra meg újra át kell élnünk azt a mámoros érzést, amit a célunk megálmodásakor tapasztaltunk. Ezt nem szabad elfelejteni! Kell egy kép, amin minden nap elmerengünk. Vagy kell egy gondolat, amit minden nap végigpörgetünk a fejünkben. Sokat segíthet, ha rögzítjük az utazásunk állomásait. Dokumentáljunk! Vezethetünk motivációs naplót, fotókkal, bejegyzésekkel, írhatunk blogot, vagy készíthetünk videókat. Mindez segít elfogadni és megtapasztalni azt a tényt, hogy a fejlődés, vagyis az út nem mindig egyszerű, nem mindig egyenes és könnyen járható. Lesz, hogy úgy érezzük, hónapok óta egy helyben toporgunk. Ezeken a hullámvölgyeken a legnehezebb átlendülni.
Én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a csalódás az, ami a legtöbb erőt adja. Úgy hittem, hogy a szomorúság, a könnyek, a harag késztet fejlődésre. Hogy magányosan, a külvilágot kizárva, „fejjel a falnak” állapotban lehet a legtöbb sikert elérni. Valójában nem is nagyon érdekelt, ha valaki ezt máshogy gondolta… Ma már úgy gondolom, tévedtem. Vettem az akadályokat ugyan, azonban mégis végig egyedül voltam, és egyedül sokkal szürkébb volt az az út. Szürkébb volt tehát az eredmény is. Évek kellettek ahhoz, hosszú-hosszú évek, hogy belássam, változtatnom kell a hozzáállásomon.
A futó, aki megtanulta élvezni amit csinál
A minap a kezem ügyébe került egy olvasmány a Földkerekség leggyorsabb futójáról, Usain Boltról, arról, hogyan került a „világ tetejére”. Nagyon elgondolkoztatott a sztori. Bolt néhány évnyi eredményes versenyzéssel a háta mögött a hirtelen rázúduló sikeráradat következtében megroppant a ránehezedő bizonyításkényszer ólmos súlya alatt. Egyszerűen úgy érezte, nem bírja tovább, hogy ez az élet nem neki való. Amikor is egy nap az öltözőben az édesanyja megfogta a kezét, a szemébe nézett és a lehető legjobb tanáccsal látta el: „Keep it light!”… Csak lazán! Vedd könnyedén! … Valahogy így fordíthatnánk. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne vegye komolyan, amit csinál. Hogy is mondhatnánk ezt, mikor köztudott, hogy a világ leggyorsabb síkfutójává nőtte ki magát?! Mégis, megtanulta élvezni azt, amit csinál. Megtanult méltósággal, de szeretettel küzdeni.
Ma már én is ezt vallom. Adj bele mindent, szakadj meg, kelj fel hajnalban, izzadj vért, ha a céljaid eléréséhez ez kell, de örülj a sikereknek, lásd meg azokat, és mindenekelőtt élvezd azt, amit csinálsz! A bánat, a magányosság felemészt. Érezd jól magad a bőrödben, fedezd fel és ismerd meg a képességeid! Ne másra akarj hasonlítani, ne más útját kövesd, hanem talált meg a sajátodat! Ne a jövő ködös eszményképeiből, hanem a jelen élményeiből táplálkozz! A MA örömeiből. Úgy tartják, hogy az öröm minden körülmény között diadalmaskodik a bánat felett. Hiszek benne, hogy ez így is van. Így kell lennie.
Hogyan tovább?
És hogy elérhetjük-e egyáltalán azt a célt, amire vágyunk? Van vége az útnak? Valójában nem számít. Ha örömünket leljük valamennyi lépésünkben, ha alázattal, kitartóan dolgozunk, és megtanulunk értékelni, azt tapasztaljuk, hogy nem csak örök élményekkel és ismeretekkel gazdagodunk, de társakra, barátokra lelünk, általuk újabb, még erősebb motivációra találunk, s egy idő után már nem is akarjuk, hogy ennek az útnak valaha is vége legyen.
Szerző:
Vörös Zoárd
