Van, ami nagyon közös bennünk, nőkben és ez az, hogy hogyan éljük meg az életet. Mit látok én? Azt, hogy folyamatosan próbálunk megfelelni az elvárásoknak, a lelkünkre veszünk mindent és kudarcként éljük meg, ha valamiben nem vagyunk jók. Hagyjuk, hogy ezek a dolgok lenyomjanak minket. Itt nem a „lenyomnak” szón van a lényeg, hanem, hogy mi ezt „hagyjuk”. Folyamatosan vesztesnek, gyengének érezzük magunkat és már arra sincs energiánk, hogy felismerjük, hogy mindahhoz, amit mi próbálunk megvalósítani, mennyi erő kell.
Mit jelent nőnek lenni?
A nők többsége tele van komplexusokkal, haraggal, önutálattal és ez látszik is rajtunk. A vidámság, a boldogság tényleg nem a kilóktól függ, mind inkább attól, hogy mennyire vagyunk megbékélve önmagunkkal, mennyire látjuk és tudjuk értékelni azt az erőt, ami bennünk van. A sport nálam erről szól, edzőként pedig az a feladatom, hogy megmutassam a nőknek mindazt a sok szépet és jót, ami ott van…valahol legbelül.
Az alábbi történet talán jól példázza, hogy miről is beszélek:
Közel két éve ellátogatott egy hölgy az órámra az akkor 15 éves lányával, hogy megnézzék miről is van szó. Elutasítóan leült és képes volt végignézni az órát, úgy hogy meg sem mozdult (szerintem ő volt az első és az utolsó, aki ilyet tett az órámon). Azóta minden héten 3-4-szer jár hozzám, olyan lett ő és a lánya is, mint a családom. Testközelből nézhettem végig az átalakulását. Tele volt ő is gátlással, folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy őt milyennek tartja a külvilág, nem tudta elengedni, ha valamit nem úgy csinált, ahogy mondjuk a többiek az órán. Folyamatosan harcban állt önmagával és közben nem látta, hogy mekkora dolog, amit véghezvisz. Gyönyörűen neveli a gyermekeit még a nehéz körülmények között is, dolgozik, erőn felül teljesít az edzéseken, szuper barát, és amikor végre feloldottunk (mert itt már egy közösségről van szó) benne egy csomó gátlást, kiderült róla, hogy ő az egyik legvidámabb ember, akivel valaha találkoztam. Nagy munkánk van benne (neki, nekem és a többi vendégnek), de végre elkezdte magát szépnek látni, nem arra koncentrál már leginkább, hogy mi nem tökéletes rajta, hanem arra, hogy mi az, amin látszik, hogy mennyi munka van benne.
Az óráim többségét szeretem nem tükrös terembe tartani. Csak azok mehetnek tükrös terembe edzeni, akikről tudom, hogy végigmentek már az „úton” vagy az ő céljaik eléréséhez kell ez a megtapasztalás. Mert az óráimon az a lényeg, hogy a nők megérezzék, hogy mennyi szépség, szenvedély és erő van bennük. Akik még mindig hadakoznak önmagukkal, azok csak a tükörképet fogják bámulni. Azt a képet, amit ők építettek fel az elnyomásból, a lelkükre vett kritikákból, a nem megfelelésből. Az a tükör még nem tiszta, az nem azt mutatja, hogy kik ők valójában.
Múlt héten átvittem a lányokat a tükrös terembe, mert úgy éreztem, hogy már készen állnak rá. Az első 10 percben mindenki a cipőjét bámulta, a szünetekben zavartság, feszültség volt tapasztalható. Utálták a tükröt! Az egész órán szinte 150%-kal dolgoztam azon, hogy sikerüljön az, amit elterveztem. Mi sem bizonyítja jobban a befektetett energiát, minthogy este úgy aludtam el, mint, akit fejbe vertek. Azt szerettem volna, ha látják végre azt, amit én… és sikerült!
„Életem legjobb órája volt! És a végére a tükör is a barátom lett!”- A történet főhősnőjének nyilatkozata
Most már végre azt látta, aki ő valójában. Egy erős, gyönyörű, vidám nőt, aki bármire képes.
Csodálkozik valaki, hogy imádom a munkám?
Szerző:
Simon Alexandra
.JPG "Fitness Junkie")
