Megsemmisítő érzés utálni a testünket, de szeretni is kutya nehéz. És biztosan nem néhány hashtagcunamin fog múlni. Sok és összetett munka jóban lenni a külsőnkkel, többgenerációs kudarchalmot és a közösségi média szörnyeit is le kell gyűrni hozzá.
De a legfontosabb: meg kell tanulni befelé is nézni.
A tükörbe nézést nem könnyű elkerülni. Most nem a kifejezés átvitt értelmére gondolok, amikor a magunk vagy mások morális elvárásainak próbálunk megfelelni azzal, hogy álljuk a jobbik énünk tekintetét, hanem a nagyon is fizikai aktusra, amikor a testünk körvonalait mérjük fel a tükörben, amikor forgolódunk, hogy a lehetőség szerint mindent lássunk, amit a hajlékonyságunk és az anatómiai adottságunk még enged. Mert az, hogy hogyan nézünk ki, fontos. Az, hogy miért fontos, már vita tárgya. Egy elég nagy horderejű, ráadásul egy időtlen idők óta zajló vitáé.
Tükörképünk gazdasági mutatói
Dicsőíthetjük ugyan a belső értékeket, de az első benyomásainkat a másikról abból nyerjük, hogy hogyan néz ki. A másik pedig abból, hogy mi hogyan nézünk ki. Az egész ott válik trükkössé, hogy egyénileg és társadalmilag is kialakítunk bizonyos kereteket arra, hogyan is kellene kinéznünk. Az adottságainkból, az élethelyzetünkből, az életkorunkból adódóan pedig szinte biztos, hogy ennek az elvárásnak az esetek döntő többségében nem tudunk megfelelni. Hányszor mondja valaki a tükörbe pillantva, hogy „igen, épp így szeretnék az emberek elé lépni”?
Nem csoda, hogy – kis túlzással – az önképünk kijavítása hajtja előre a gazdaságot: a hirdetők egyik bevett stratégiája, hogy a kétségeinket, az önbizalomhiányunkat játsszák ki, és arra biztatnak, hogy a problémát lássuk – a túlsúlyt, a bőrhibákat, a fájdalmakat –, hiszen ők erre kínálnak megoldást a sminktől kezdve a fogyasztótablettán át a lézeres korrekciókig. Csak meg kell venni.
Belénk verték, mi pedig a magunkévá tettük, hogy kegyetlenek legyünk magunkkal – és másokkal is. A body shaming, vagyis a testszégyenítés tulajdonképpen univerzális abban az értelemben, hogy minden embertípusra alkalmazható. Valaki lehet persze túl kövér, de lehet túl sovány is, túl kopasz, túl ráncos, esetleg túl izmos, sőt még túl egészséges is. Bármilyen is, könnyen találunk olyan pontot rajta, amiért gonoszkodhatunk vele egy kicsit. Igazán viszont akkor van pusztító ereje ennek, ha saját magunk ellen fordítjuk. Nem véletlenül népszerű az interneten az a gondolat, hogy egy társadalomban, amely az önbizalomhiányodból profitál, igazán lázadó aktusnak számít szeretni önmagad.
Vajon elég szép vagyok?
A történelem folyamán az ideális test mást jelentett kulturálisan, mint amit a test tulajdonosának a közérzete és egészsége megkívánt volna. A legtöbbször kinézni kellett valahogyan, nem pedig jól lenni. Ép testben ép lélek? Az elvárásokban ez nehezen értelmezhető.
Ha a legkorábbról ránk maradt ábrázolásokból indulunk ki, a nők ideális formája a kerek, széles csípő, a terebélyes has és a hatalmas mell volt: a willendorfi vénusz mindannak a megtestesítője, amit ma túlsúly alatt értünk. Nem is beszélve a rubensi idomokról, amelyeket ma már kifejezetten egészségtelennek tartunk. Vagy a fűzővel kierőszakolt homokóra alkatról, amely bilincsként szorította össze a női testet. Jól nézett ki? Valószínűleg igen. Jó érzés volt hordani? Kizárt. Az élethez levegő kell, egy fűzőben viszont pont levegőt nem lehet venni. És az sem számít, mennyire tartunk fejlettnek egy társadalmat: a nyakat hosszabbító ékszerek, a lábat deformáló cipők, a bordát törő fűzők vagy a fülcimpát tágító karikák ugyanarról tanúskodnak. Minden kor embere találkozott vele.
Forrás: HVG.hu
