A 20. században például a nőknek egyszer csak fogyniuk kellett ahhoz, hogy az ideálishoz közelítsenek. Persze ez sem volt elég, hogy pont jók legyenek, hiszen évtizedenként változott, hogy a korhangulat éppen milyen mell- és csípőbőséget talált ideálisnak, és ezeknek hogyan kellett aránylaniuk egymáshoz.
A kilencvenes évekre oda jutottunk, hogy a mentális betegségek közül az anorexia nervosához volt köthető a legmagasabb halálozási arány, miközben az Egészségügyi Világszervezet a globális elhízás miatt kongatta a vészharangot. Vagyis túlsúlyos emberek milliói élték úgy az életüket, hogy a leggyakoribb vizuális inger, amit kaptak, az a csontsovány modellekkel eladott reklám volt. Egy egész generáció építette be az identitásába ezt a bukásra ítélt önképet, a „soha nem lehetsz elég tökéletes” érzését, amelyet aztán a közösségi média tovább mélyített.
Jó vagy, ahogy vagy. Ja, mégsem
A szélsőségeknek ezt az elképesztő rángatását az elmúlt évtizedben próbáltuk korrigálni. Egyrészt továbbra is stresszelünk azon, hogy hogyan nézünk ki a fotókon, de a vizuális ingerek soha nem látott mennyisége miatt legalább már látunk olyan képeket is, amelyekből kiderül, hogy sokfélék vagyunk sokféle testtel. Nem mintha ebben ne lenne csapda. A testpozitív-mozgalom, mint minden korábbi, a testhez kötődő előírás, nyomás alatt tart: a testedet szeretned kell, itt és most, úgy, ahogy van. És ez megint csak olyan feladat, amelyet nehéz megugrani. Saját magunk elfogadásában ennél sokkal több és sokkal összetettebb munka van, szóval bármennyire is megengedő a közhangulat, még így sem könnyű jóban lenni a testünkkel.
Ha tudni akarjuk, milyen, amikor az elvárások, a testképünk hamissága, a kiéhezettség az elismerésre összesűrűsödik az emberben, akkor pörgessük végig a Facebookot – biztosan találunk olyan embert, aki az edzésprogramját alaposan, esetleg a nagyobb hatás kedvéért sejtelmesen dokumentálja. A nagy nyilvánosság előtt teljesítő ismerősünkhöz fűződő viszonyunk alapján ez lehet inspiráló vagy irritáló, a posztoló motivációi viszont kutatók szerint már nem túl hízelgőek a posztolóra nézve.
A londoni Brunel Egyetem szakemberei vizsgálni kezdték ezeket a Facebook-bejegyzéseket, és arra jutottak, hogy ezek az emberek nárcisztikusak, az elsődleges céljuk ugyanis, hogy eldicsekedjenek azzal, milyen sok időt és energiát fektetnek abba, hogy jól nézzenek ki. És ez persze önmagát gerjesztő folyamat, hiszen az edzőtermi/maratonfutós bejegyzések vonzzák a lájkokat, a lájkok pedig az újabb bejegyzéseket. Ha viszont a lájkoló szemszögéből nézzük, már árnyaltabb a kép, sokan ugyanis csak udvariasságból reagálnak, miközben titokban megvetik ezt a fajta magamutogatást. És ha már a megvetésnél tartunk megint: valószínűleg magukat is, például mert az újévi fogadalmaikból nemhogy nyárra, de tavaszra sem lett semmi.
Szóval hol szúrjuk el? Talán ott, hogy a testünkhöz csak kívülről kapcsolódunk. Csak látni (és láttatni) akarjuk ahelyett, hogy belülről éreznénk. Azért sportolunk és diétázunk, hogy jól mutassunk (ami mindig is vita tárgya lesz), ahelyett hogy azért mozognánk, hogy jól érezzük magunkat, ami már csak azért is kifizetődőbb, mert rólunk szól, és nem másokról. A látszatot fenntartani fárasztó, és értelme se nagyon van, ráadásul valójában elidegenít a saját testünktől. Igazán őszinte kapcsolatot csak akkor tudunk kialakítani vele, ha felelősséget vállalunk érte: ha nem élünk vissza a testünkkel, nem hagyjuk el félúton, megdolgozunk érte. Akkor talán nem kívülről keressük a megerősítést, hanem belülről próbáljuk megtapasztalni, hogy minden a helyén van-e benne, hogy minden úgy működik-e, ahogy kell, hogy épp meddig tartanak a határaink, és készen állunk-e arra, hogy ezeket átlépjük, hogy utána többek legyünk, ne kevesebbek.
Ez a fajta befelé nézés hiányzik akkor, amikor a nőket ünnepeljük, ha azért dolgoznak meg a testükért, hogy az „bikiniképes” legyen, vagy visszanyerje a szülés előtti sziluettjét. De ez ugyanabból a régi mintából indul ki: hogy a nők testének az elfogadásra, az ideális standardra, mások jóváhagyására kell törekednie. Ahelyett, hogy a saját erejére törekedne.
Igen, nehéz befelé nézni, ha közben minden pillanatban vizuális nyomasztással vagyunk körbevéve, és még házhoz is megyünk a frusztrációért, amikor a közösségi felületeken pörgetjük mások fotóit. Gyakorolni kellene becsukni szemünket, hiszen a testünk állapotát jobban is látjuk belülről. Tudnunk kell, miben tévedtek az eddigi generációk: olyan elvárásnak feleltek meg, amely ellentétben állt az optimális közérzettel.
Forrás: HVG.hu
